A vagyonelkobzás biztosítására hivatott kényszerintézkedések elhatárolásának dilemmája
A bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonnak a vagyonelkobzás érdekében történő, kényszerintézkedéssel való biztosítása a büntetőeljárás egyik kiemelt feladata, amire a büntetőeljárási törvény immár több mint egy évtizede két jogintézményt is ismer. Amennyire egyértelmű azonban az, hogy a lefoglalás és a zár alá vétel egyaránt alkalmas eszköz lehet a későbbi vagyonelkobzás eredményének garantálására, annyira nehéz választ adni arra kérdésre, hogy melyik esetben melyik kénszerintézkedés elrendelése az indokolt vagy a célravezetőbb. A tanulmány kiindulópontja szerint a lefoglalás és a zár alá vétel szabályai az elmúlt évek jogalkotási folyamatainak eredményeként olyannyira hasonultak egymáshoz, ami már nem csak az elhatárolásukat nehezíti meg, de a két, nagyfokú átfedést mutató kényszerintézkedés egyidejű fenntartásának szükségességét is kétségessé teszi. A szerző öt különböző aspektusból – az alkalmazásuk tárgya és személyi köre, joghatásuk, az elrendelésre jogosult hatóság és a jogorvoslati rend szempontjából – hasonlítja össze a lefoglalás és a zár alá vétel szabályait, miközben egyrészt elhatárolásuk alapjára, másrészt párhuzamos fenntartásuk indokoltságára keresi a választ.